Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kódolt üzenetek - csordultig

Látszólag éljük a mindennapok rohanó életét, de csak látszólag. Közben annyi minden történik, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Vagy már észre sem vesszük?

Olyan ez mintha mindig csak egyféle ételt ehetnénk.

Gondoljunk csak bele, fontos, hogy legyen előttünk a kép: az asztalunk, ahol mindig csak ugyanaz az étel van elénk téve. Bármilyen napszakban, akár reggeltől estig, korlátok nélkül. Aztán másnap így tovább. És megindokolják miért jó ez nekünk, csakis ugyanaz az étel. Időközönként lecserélik a tálalóeszközöket, de az étel ugyanaz marad.

Szép szavakkal feltálalják ennek a jótékony hatásait ránk nézve, és azt mondják, hogy még sűrűbben fogyasszuk, és mindig jól tömjük meg a pocakunk, hiszen ez a jó nekünk.

És mi eközben érezzük, hogy valami feszít, de csináljuk tovább, mert mindenki más is ezt teszi, ha kihagynánk egyet is, akkor megszólnának. És végül is jól vagyunk tartva, a csudát mérgelődünk ezen, hiszen hát mindig jut éppen ami elegendő. Aztán nézzük az asztal egyik oldaláról, nézzük a másikról, és próbáljuk meggyőzni egymást, hogy az én szemszögemből elviselhetőbb ugyanazt enni. De még mindig van valami hiányérzetünk.

Aztán már imádkozunk Istenhez, hogy kérünk még belőle. Nem másért Imádkozunk, hanem ugyan azon a dologért, csak több legyen belőle, esetleg legyen jobb minőségű.

Nem fura? Nem azért imádkozunk, hogy legyen sokféle étel… Nem. Mert megszólnának a szülők, a szomszédok, a barátok, a rokonok, ha látnák, hogy én mást eszem. Nem-nem.

Jó lesz ez nekünk, nincs miért panaszkodni.

Az idősebbek fanyalognak, jobb volt az előző gazdi, mert ott nem ez volt az étel, akkor egy másik fajta volt és volt rendszere az étkezéseknek. Volt reggeli, ebéd és vacsora, volt tízórai és uzsonna. Igaz mindig ugyanaz az étel volt, de biztos volt, tudtad, hogy holnap is megkapod az adagodat.

A gyerekek? Vannak már olyan gyerekek, akik kitekintenek a mi jól beágyazott rendszerünkből, és bele-bele csípnek a különböző étkek széles kínálatába.

Ekkor a mi életünk teljesen felbolydul, hisz ez a gyerek kezelhetetlen, nem bírnak vele az iskolában sem. Oké. Majd egy doktor segít. Így kapunk egy gyógyszert, ami ugyanaz az étel, csak kapszulába zárva. És a gyerek nem változik. Eztán, iskolai javaslatra elvisszük a gyereket pszichológushoz, majd segít egy pszichológus. Sajnos nem segít, mert nem tudja mit kéne tenni, de megvigasztal, hogy semmi baj nincs a gyerekeddel. Lehet, hogy  éhes, menj haza és adj neki enni…

 

Ám nem lehet mindig csak fanyalogni, hogy csak ez van, ha Nem akarunk főzni másikat. A legszánalmasabb kifogás, hogy nincs más választásunk. Pedig, ezt üzenik az Égiek is: főzzetek másikat, mi adjuk a hozzávalókat.

 

És lassan, kezünkbe vesszük a fakanalat. Veszélyes eszköz ám. Félnek tőle a gazdik. Belenyúlunk a leveses fazékba, aztán megkeverjük. Nem lesz az jó nekik. Azt mondják nekünk se, mert ők okosabbak, mint mi és Mi nem tudunk főzni. Pedig mindenki tud és meg is kell, hogy tanuljunk, külön-külön. Akkor ehetjük azt, amit szeretnénk. Mert, ugye nem jó az, ha más főz ránk, az nem olyan, mintha mi főztük volna. Ha erre hagyatkozunk, akkor ugyanaz az étel lenne más tányérban.

 

Csak magunkat válthatjuk meg és minket sem válthat meg senki. De elindulunk, tudom, és ezen az úton lefejtődnek rólunk a hagymahéjak. A megfelelési kényszer héja, a harag héja, a gyűlölet héja, az irigység héja, a boldogtalanság héja és végül ott állsz csupaszon Te, Te magad és megnyílnak előttünk a kapuk és mindenhol terített asztalok várnak ránk.

Szabadon az étkek ezerféle kínálatával.

 

„Indulj el egy úton, én es egy másikon. Hol egymást találjunk…”                           velmokata

2011 dec.